16.fejezet

Szelem érzelmei…

Sesshoumaru nem értette egyáltalán miért jött vissza, leült a lánnyal. Aki a kezébe volt, érezte a vérszagot, bántotta a kifinomult orrát. Szireisz az ölébe volt eszméletlenül, Sesshoumaru nem tudta mit tegyen, nem akarta megölni a lányt, tudta hogy a Tensaigát nem lehet állandóan egy ember megmentésére használni, nem engedi egy idő után. Nem akart kockáztatni, de tudta hogy a korcs meghal ha nem csinál valamit. De segíteni sem akart.. hova lenne a büszkesége. Végül a szíve győzőt, ahogy a haldokló lányra pillantott. Letette maga mellé, lehúzta a lányról a felsőt, majd a volt fáslit, amit még a boszorkány tett rá, és darabokban volt a vágás miatt. Rátette a sebre, a félszelem ingjét megtépte, és rákötözte. Rátette a prémjét, hideg volt, legalábbis egy félszeleme számára. A fának döntötte a lányt, és mellé ült. Csak tudta volna mit érez, ezen gondolkodott, és érezte hogy kezd gyenge lenni, mindez a lány miatt. Már indult volna el, amikor érezte hogy Szireisz megfordult, és rádől, fejét neki a mellkasára haltja. Furcsa érzés töltötte el, nem tudott szabadulni tőle, következő pillanatba felakart állni, de nem engedte valami. Egy furcsa alakot látott meg, egyből felismerte.

- Apám. – mondta érzelemmentes arcal, állt volna fel. Amikor apja intett neki, hogy nem szükséges.

- Nem tudnám megbocsátani, ha miattam kelne fel. – mondta mosolyogva, kedvesen.

- Nem ért még véget a boszorkány átka? – kérdezte mintha nem is érdekelné.

- Még nem. – mondta nyugodtan nagyot sóhajtva. – Tudtad hogy a szerettet erőt ad, és nem legyengít? – kérdezte érdeklődve, és kicsit elbambulva a képen, furcsa volt ahogy a lány fehér prémben, feküdt Sesshoumarunak dőlve, a szép fehér hóban.       

- Csak emberi érzések. – mondta szánalommal, és undorral a hangjában.

- Tudod mi szebb? – mondta nem is figyelve Sessy válaszára. – Ha beteljesedik. – eltűnt. Lassan köddé vált.

Sesshoumaru nem értette miért akarta ezt vele közölni. Érezte ahogy a lány lassan ébredezik. Ránéz, Sesshoumaru azt hitte gyűlöli öt, de nem ezt látta a két macska szerű szembe, ami mindig önkifejező volt. Mindent csak azt nem. Meg is lepődött azt hitte a korcsok és az emberek egyszerűek, könnyen ki ismerhetőek. Szireisz nézte őt, a szemeibe nézet, és furcsán érezte magát, mintha át látna rajta. Szireisz nem tudta gyülőlni, szerette…pedig tudta hogy nem érez iránta semmit a szelem. Mostanáig legalábbis ezt hitte, de hogy megmentette ellátta a sebét, tudta nem mindenkiért tenné meg. Utálta a démont hogy megölte a szüleit, de szerelmes is volt belé. Felé hajolt, megcsókolta, most másodszóra, de érezte hogy a szelem vissza csókolja boldogság öntötte el a szívét. Sesshoumaru azt sem tudta mit csinál, csak azt tudta hogy szereti a lányt, de nem szabad, most nem tudott mást csinálni, nem tudta vissza utasítani. Eldöntötte a lányt a prémre, tovább folytatta amit elkezdet, pedig magában nagy vitában volt. Szireisz hagyta, hogy a szelem levegye róla a ruhája többi részét, és ő is elkezdte leszedni a páncélt, meg a többit. A szelem gyengéd volt, ilyennek még soha nem látta. Egész nap együtt voltak. Más nap reggel, fáradtan ébredtek egymás mellet. Vagyis csak Sesshoumaru Szireisz tovább aludt. Magába gondolkodott, hogy mennyire szereti a lányt, és milyen jó érzés volt vele lenni. De gyengének érezte magát, tudta hogy nem jó ha vele van a lány. Veszélybe sodorja, meghalhat, és akkor nem tudna magánnak megbocsátani. Most az egyszer nem magára gondolt, de tudta mitől van, a lány teljesen megbolondította. Felállt és felöltözött, nézte a lányt, hogy milyen nyugodtan alszik. „Ha Naraku megtudná milyen fontos számomra…” –gondolkodott, kereste a kifogást hogy miért hagyja ott, és nyomos érveket, de egy fontosat sem talált. Prémjét a lányon hagyta, és elindult nem tudta merre megy. Csak el a közeléből, így is lelkiismeret furdalása volt, miatta. Gömbként Rinékhez repült.

17.fejezet

Becsapott, vagy túlságosan szeretett?

-         Miért kell ilyennek lenned? – kérdezte Kagome Inuyashát. Amikor az épp, havas tájban tartott, és nem akarta elmondani hova mennek.

-         Hagyjad Kagome, csak azért nem mondja, mert maga sem tudja. – mondta Sango, aki Miroku mellet lépkedett, aki még a fenekét akarta letapizni.

-         Érzem Sesshoumaru szagát. – mondta végül, megunva a kérlelést. Kagome eszébe jutott amikor azzal a lánnyal találkoztak, egy barlangba. – Csak az a furcsa hogy egy félszelemen. – az élen volt, utána Kagome aki mellet Shippou lépkedett.

-         Miroku! – ordította Sango, és egy pofont vágott le Mirokunak.

Aki a piros foltot fogva mosolyogott, és ment tovább boldogan. Kagome roszaloan ránézett. De amikor látta hogy Sango nem is dühös csak el van pirulva, elnevette magát. Közben Inuyasha komolyságot tettetve haladt. Nem értette hogy érezheti egy keveréken Sesshoumaru szagát, közel volt, egyre intenzívebb lett mind két illat. Ahogy átlépte a bokrokat, meglátta a lányt, teljesen elfedte a fehér prém, csak a feje látszott ki. A csapat többi tagja is meglátta. Kagome eszmélt fel legelőszőr ledöbbenéséből, hogy Sesshoumaru prémpalástját látja. Oda sétált a lányhoz, és megérintette a vállánál. A boldogan riadt fel, de amint Kagomét látta meg, aggódni kezdet, maga mellé nézet, és nem látta azt aki mellet elaludt. Össze állt neki, felnézett, csak Inuyashaékat látta. Sírhatnék jött rá, de nem tette…jöttek volna a kérdések, nem akarta.    

-         Ti meg? – kérdezte kicsit meglepődve.

-         Inuyasha érezte Sesshoumaru szagát, és ide vezetett minket. – válaszolta Kagome megnyugtatóan a lány vállára téve a kezét.

-         Sesshoumaru? – nézet körbe.

-         Elment. – mondta Inuyasha. – De úgy látom te is félszelem vagy. Akkor hogy hogy nem érzed?

-         Macska szelem vagyok. A látásom jobb. – mondta éllel a hangjában. Felakart állni, de Kagome vissza fogta.

-         Nem kéne előbb ruha? – nézet rá furcsán. Nem látta csak hogy prém van rajta, nem tudhatta miért.

-         Nem. – mondta nyugodtan, ő még este vissza ötözött. Bár felsője nem volt, de a kötés takart amit kellet.

Felállt, tettetet nyugodságal, ideges volt vajon Sesshoumaru miért hagyta el. Most az egyszer viszont biztos volt benne, hogy látja viszont. Prém rajta maradt, meg volt nyúlva, hátára terítette, kicsit fázott, egy szálkötésben. Inuyasha végül elindult. Mindenki kicsit zavarba volt, gondolták mi történt a lány és a szelem között.

-         Velünk tartasz? – kérdezte Kagome. Szireisz meglepödött a kérdésen.

-         Ig..Igen.. – nyögte ki végül, Sangot már ismerte, meg Kagomét, a többieket csak látásból. Végül mindenki bemutatkozott, kivéve Inuyashát.

-         Inuyasha! – szólt Kagome, az egyedül gyalogló félszelemnek.

-         Igen? – kérdezte vissza, a nélkül hogy megfordult volna, unott hangon.

-         Nem szorult beléd semmi udvariasság? – kérdezte. Inuyasha megállt.

-         Nem bízok benne. – mondta a lányt fürkészve, akinek az arca sem rezzent a sértéstől.

-         Ha szabad tudnom miért? – mondta még mielőtt Kagome kimondta volna a varázsszót.

-         Érzem rajtad a bátyám szagát, és egyébként is macska vagy. – megfordult és folytatta útját.

-         Te meg kutya. Ugyanaz a vér van benned mint Sesshoumaruban, legalábbis félig. Ezért utálnom kéne téged? – kérdezte vissza csípősen. Inuyasha meglepödött.

De nem csak ő, ha nem a csapat többi tagja. „Szóval akkor nem barátságban váltak el!” –gondolta Kagome. Szireisz Kagome és Shippou mellet ment. Míg Miroku Sangoval beszélgetett. Már mentek egy ideje, addig a mellette haladókkal beszélt. Mindenről kivéve Sesshoumaruról. Szireisz próbálta figyelmét elterelni de nem tudta, csak a szelemre gondolt, „Vajon miért?” sírni akart, de nem tette mások előtt nem akart. „Csak kihasznált!” – jutott a válaszra. De még így is szerette a démont. Kezdet sötétedni, Inuyasha megállt és leült, Shippou utközben gyüjtött gallyakat, Kagome meg gyufával begyujtott, pedig Szireisz felajánlotta erejét, de miután Inuyasha szurossan ránézet Kagome vissza utasitotta. Lement a nap, Szireisz egy távolibb fához dölt, míg Inu vele szembe, nem akart hátat forditani neki, a többiek elaludták Kirarán. Szireisz behunyta a szemét, és gondolkozott, egy hang verte fel.

-         Miért nem alszol? – kérdezte Inuyasha gyanakvóan, undokul.

-         És te? – kérdezte vissza ugyanabba a hangnembe.

-         Nem bízok benned, és nem tok így aludni. – mondta őszintén.

-         Miért nem bízol? – kérdezte meglepődve.

-         Nem és kész. – válaszolta majd elhúzta a száját.

Lány lehunyta szemét és elszenderedet. Mire reggel felkelt fura szagot érezte, majd felismerte. Inuyasha is fel kelt. Egyszere mondták ki…

-         Sesshoumaru! – a többiek nyugodtan aludtak. De ők gyorsan felpattantak.

18.fejezet

Küzdelem…

-         Mit keres itt? – kérdezte a lány.

-         Neked kéne tudnod. – vágta rá Inuyasha. Szireisz meglepődött, miközben gyorsan suhanva megindultak.

Sesshoumaru egy rét közepén várt. De amikor megérezte a lány szagát, a eddig változatlan arcára érzelmek ültek ki. Aggódás, szeretett, bizonytalanság. De egy pillanat alatt eltűntek. Inuyasha ért ki előbb az erdőből, előrántotta kardját, és támadott, Sesshoumaru könnyedén elugrott. Szireisz is kiért megint megérezte a Tessaiga erejét, és elkezdte hívni megakarta ölni Sesshoumarut. De csak hirtelen felindulás volt, 10perc múlva úgy is elmúlt volna a gondolata. Elkezdte egyre erősebben hívni a kardot, az engedelmeskedett, kitépődőt Inu kezéből, aki meglepődve állt. Sesshoumaru a kard menetének irányába fordult, és a lányt figyelte. Aki elkapta a kardot, tekintette olyan volt mint Sesé, üres.

Neki támadt, Sesshoumaru előhúzta a Tokijint kivédve a támadást. Szireisz hátra ugrott, majd a földbe vágta a kardot, aminek eredmény sárga villámok lettek, amik a szelem felé tartottak. Ses is belevágta a fölbe a kardot, kék villámok amik megállították a sárgákat majd mind kettő elveszet. Szireisz mint egy kardot úgy használta a Tessaigát. Közben Inuyasha döbbenten figyelt. A szelem soha nem támadott csak védekezett, ez feltűnt a két félszelemnek. Sesshoumaru kezdet ideges lenni. Nem tudta miért de nem tudta megtámadni a lányt, és ez idegesítette valami belülről visszatartotta. Visszaverte a korcs még egy támadását. Szeme pirosba váltott, de nem akart kutyává változni, csak a dühe jött ki így rajta. Elvesztette maga felett az irányítást. Most már semmi nem tartotta vissza, de ahogy megindult a Tokijin legerősebb támadásával, a lány maga elé kapva a Tessaigát kivédte. A kutyaszelem egy erős csapással kiverte a kardot a lány kezéből, Szireisz az ütés erejétől a földre repült, Ses oda ugrott hozzá, felette állt. Kardal leakart csapni, de valami megszólalt benne, nem bírta a lány félt érezte rajta, de zavarta is, hogy tőle fél. Az érzelmek feltámadtak benne. A kardot eltette, a lány közbe nagyon rosszul lett, ami a vállánál volt seb löktetni kezdet. Érezte ahogy értelmes fele más hova szorul a testében. Majd valami átvette rajta az irányítást. Nem látot nem halot semmit, csak érezte hogy feláll. Vadul támad, nem tudja kit de nem is érdekli, meg kell ölnie. Ez az egy érzés dolgozott benne. Közben Inuyasha megsajnálta a lányt, aki szelemé vált szeme vérben izott, szem fogai megnőttek, de vékonyak maradtak. Most már eltudta képzelni magát, amint látta ahogy a lány csak a gyilkolásért küzd. Sesshoumaru megnyugodott, de mindig csak védekezett, majd megragadta a lány kezét, gömbé vált, és egy hegyhez indult, hátha ott lenyugszik. A hegyben volt egy barlang kijárat, berepült gömbként a lányt meg eleresztette. Látszott rajta hogy nagyon küzd, néha szeme visszanyerte a szép barna színt. Szireisz nagy csatában volt benső énjével. Érezte hogy sikerül leküzdenie, a földre rogyott. Szeme és foga szépen visszaváltozott. Sesshoumaru figyelte, és segíteni akart neki. Ő már rég megnyugodott, és szeme sárgába pompázott. Szireisz felnézet kicsit liheget, ki volt fáradva.

-         Miért tetted? – kérdezte fájdalommal a szemébe.

-         Mit? – kérdezte vissz értetlenül.

-         Ott hagytál, mintha egy rongy lennék. Akit akár mikor használhatsz és eldobhatsz. – mondta sírással küszködve.

-         Mert. –válaszolta, magának se akarta beismerni de szerette a lányt, de büszkeségén alulinak tartotta hogy egy korcs.

-         Mit érzel? – kérdezte. Miközben felállt, és a szelem felé tartott.

-         Semmit. – nem nézet a lány szemébe.

-         Akor mond a szemembe. – ordította rá, és már előtte állt.

-         Túl veszélyes hogy velem legyél. – most már a lány szemét fürkészte.

-         Nem érdekel. Nyugodt szível hallok meg ha tudom hogy szeretsz..  – nézet rá, és a szemeibe könny gyűlt.

*

-         A te érdekedbe ne.  – nem bírta nézni a lányt, ahogy miatta szenved.

-         Te mit akarsz? Most légy szelem, és gondolj magadra. – mondta mosolyogva és megcsókolta. Sesshoumaru átölelte és visszacsókolta.

-         Légy velem…öröké… - mondta suttogva, és újra megölelte a lányt.

Soha nem akarta elereszteni. Megcsókolta de szemei előtt mintha egy szelem alak ment volna el. Felismerte. Apja volt, amint rámosolyog, és elmegy…egyre jobban elhalványodik. Míg eltűnik. Most már tudta mire célzott Inutaisho. Sokkal erősebbnek érezte magát, tudta hogy a lány szereti, és ez erőt adott neki, még többet mint eddig volt neki. Ő is szerette. De nagyon féltette. Újra és újra megcsókolta.