Sesshomaru úrfi naplója

(11. rész)

  Béke éve, harmadik szakasz

 Tegnap úgy döntöttem, átnézem a naplómat… Rossz vége lett… Már megint leittam magam… Bár nem bírom az alkoholt… De megittam 20 üveg szakét… És most gyötör a másnaposság…

 Amin aztán végiglapoztam, a hátuljában volt valami… Egy bejegyzés… amit nem én írtam:

   „Árvizek éve, ötödik szakasz… Hogy naplóhoz hív legyek…

 Szia Inu! Nem olvastam el egy sorodat sem, megnyugodhatsz…Gondoltam, ha elmész, talán hajlamos vagy elfelejteni… Ezért írok ide neked pár sort emléknek…

Kínszenvedés az élet,

De járd meg éveidet,

Mert örömöd megleled,

És kitudja, meglehet,

Hogy örömöd esetleg

Valakivel osztod meg,

Ki majd ott áll melletted,

Megfogja majd két kezed.

Jelentheti esetleg

Boldogságodat neked…

 Szeretettel: Miya

 Az ő keze írása… Az én naplómban… Akkor is könnyeztem, most is azt teszem… Hiányzik… Hiányzol, szerelmem… Rettenetesen…

Már nem lehetek boldog soha,

Mert ki végig kezemet fogta,

Most elengedte azt végleg.

Ő volt a boldogságom tényleg.

Ó mondd, miért? Miért hagytál itt?

Egyes-egyedül egyvalakit,

Aki szívből szeretett téged.

Szíve rettent repesett érted.

De összetört az, mihelyt látta,

Hogyan menekülsz a halálba…

De árnyvilágon túl, föld mélyén

Akarom, hogy tudd, szeretlek én.

Szívem tiéd marad örökké,

Míg nem leszünk újból egymásé

A halál után, csak én és te

Majd együtt lehetünk örökre.

 Ezt üzenem, neked, édesem…

 Elsétáltam egy fához… Belevéstem egy szívet… Bele a nevedet, mellé az enyémet is… Ráadtam egy csókot, és reméltem megérezted…

 Aludni tértem aztán… Azt álmodtam, hogy kiáltod a nevem, és én megtalállak… Te megölelsz… Én megcsókollak… És felébredtem…

 Megírtam egy dalt… Mit sosem fog eljátszani senki… Régebben kezdtem írni, hogy majd odaadom neki, hogy énekelje el… Szerettem a hangját… De már nem hallhatom sose… Ne vegye zokon senki, hogy ilyesmit képes vagyok írni, de… Akkora kín ilyet magamban tartani… Inkább leírom ide, hogy ne nyomja tovább a lelkemet…

Öcsémhez…

Régebben, kicsiny gyerekek voltunk még,

Mindig bátyjaként gondoskodtam róla.

Boldogan éltünk mind, az öcsém, és én,

A furcsa emberasszonyka, és apa.

Szobán osztoztunk, együtt játszogattunk.

És ha anyja és apánk nem volt itthon,

Kiszöktünk az erdőbe, és ott labdáztunk,

Estig csavarogtunk… Elvoltunk titkon.

Cseperedtünk mindketten az idő alatt.

Szép gyerekkorunknak immár nyoma sincs.

Életünk útja mostmár szétválasztódott,

Úgy tűnik, utunknak közös része nincs.

Szerelmemhez…

Emlékszem, a naplementét figyeltük,

Ahogy lángolva merül a habokba.

Lángját ellopva, összeért két kezünk,

Ez a hév beletorkollott egy csókba…

Abban a pillanatban azt kívántam,

Ennek a percnek sose legyen vége.

Sajnos, nem teljesült, amire vágytam.

Mikor lel tört lelkem nyugalmat végre?

Hogyan enyhíthetném e nagy fájdalmat?

Azt az érzést, hogy sosem látom viszont.

Sosem hallhatom már imádottamat,

Mert ő az élők közül eltávozott.

Mit tehetek? Hagyjam el? Mást keressek?

Ez már lehetetlen dolog számomra.

Mindenkiben egyvalakit keresek,

Aki egyedülálló volt maga.

Helyette mást soha nem találhatok.

Emlékemben megőrzöm mindörökké,

Míg szívemben az élet lángja lobog.

Én tied leszek, szerelmem, örökké…

Sesshomaruhoz…

Immáron felnőttem, nem vagyok gyerek.

Mostanra az úrfiból nagyúr lett már.

Megéltem szerelmet, sok gyötrelmet,

Felnőtt lettem, csak gyerekkoromért kár…

„Felejtsd el a szenvedést, élj árnyékban!

Szíved töltsd meg hát bátran sötétséggel!

Fájdalmad enyhül, meglátod, jobb lesz majd,

Hatalmad, nagyúr, verseng majd az éggel…”

Ily szavakat kántál egyrecsak elmém.

Lehet, meg is fogadom tanácsait.

Már nem tárom ki szívem, leszek kemény,

És könyörtelen, megölök majd bárkit

Szemrebbenés nélkül, bűntudatot nem

Érezve, könyörtelen úr leszek még.

A jövőben nem kímélek senkit sem.

Burkolj be hát, békét hozó sötétség!