Sesshoumaru úrfi naplója
By Kanako 2005.11.08. 15:01
Sesshomaru úrfi naplója
(3. rész)
Árvizek éve, ötödik szakasz
Egy tisztáson tértem magamhoz, mikor felkelt a nap. A fejem csak úgy zakatolt, porcikáim sajogtak, végtagjaim zsibbadtak voltak. Felültem, és azt láttam, hogy folyik a vér testemet borító sebekből. Ruháim tépetten lógtak rólam, rajtuk ellenség vére vegyült össze az enyémmel.
Mi is történt? Összezavart elmémet emlékezésre próbáltam kényszeríteni… Igen, tudom már…
*
Az este támadás ért minket csak úgy, a semmiből. Apám hősiesen verte vissza az ellenséget, én az oldalán küzdöttem teljes erőmből… De túl sokan voltak… Apám megparancsolta, hogy mentsem magam, és ha ő meghal, vegyem át a helyét birodalmunk élén. Azt mondta, nem, üvöltötte, hogy fussak, és ne nézzek hátra. Nem szívesen hagytam ott, de kötelességem volt követni parancsát, így hát menekültem… Futottam, ahogy a lábam bírta, és szelem ketté a támadóimat. Tiszta volt az út előttem… És megtettem… Hátranéztem, és akkor megláttam valamit, amit soha nem felejtek el. Mélyen belevéste magát emlékeim közé, és soha nem törlődhet onnan… Apámat láttam elesni, és kilehelni lelkét… Könnyeim záporoztak, de futottam tovább, mert még mindig követett az ellenség. Hogy szerettem volna akkor, hogy Inuyasha itt legyen… Nagy szükségem lett volna rá. De ő nem volt itt, hogy küzdjön a családjáért… Ha itt lett volna, talán apánk is köztünk lehetne még… Tudatom, hogy most megint könnyezem…
Beértem egy erdőbe és elbújtam, remélve, hogy nem találnak rám. De a macskák szaglása jó -mert macskák voltak… rühes dögök- és észrevettek. Körbevettek, és rámvetették magukat. Lehettek akár harmincan is! Inuyasha után kiáltottam, de hiába. Nem jött, hogy segítsen rajtam… Én sem tudom, hogyan kerültem el onnan, de úgy látszik, megúsztam ezegyszer…
Felkeltem a földről, csak úgy ömlött belőlem a vér. Körülnéztem; páncéldarabok hevertek a földön, fegyverek, lekaszabolt testrészek, felszáradt vérfoltok voltak mindenhol, beleértve azt, amiben feküdtem.
-Az mind az enyém lenne? - borzongtam el.
Aztán felnéztem a napra. Keselyűk keringtek a palotánk romjai körül… Vissza akartam menni… Elindultam hát, lassan, kicsit döcögve. Közelebb érvén egyre több élettelen testet láttam heverni széttépetten, vérbe fagyva. És akkor ott álltam előtte… Ahol egykoron a palotánk állt, ott most nagy kőhalom éktelenkedett, melyeken dögevő madarak pihentek.
És akkor megláttam őt… Hatalmas holtteste ott feküdt, védetlenül mindenféle dögevő elől… Ez volt eddig a legfájdalmasabb látvány egész életemben… Látni apámat, a nagy Inutaishot, a nyugati tartományok urát holtan feküdni lábaim előtt… Valami neszt hallottam… Sírásnak hangzott… Megfordultam egyszer magam körül, de nem láttam senkit. Aztán lenéztem a földre. Miyoga, a bolha ott ült, és siratta apámat. Mikor meglátott engem, megrettent, ahogyan szokott.
- Sesshomaru úrfi… Hát életben vagy?
- Igen. Mint látom, te is…
- Most, hogy apád halott, mit tervezel?
- Helyébe lépek örököseként, ahogyan meghagyta nekem…
- Apropó örökös… Sesshomaru úrfi, kérlek, menj el a bölcs fához!
- Miért?
- Apád rábízta, hogy átadja neked az örökségedet…
- Örökség?
- Igen… Várj, Sesshomaru úrfi! Még nem fejeztem be!
Elindultam abba az erdőbe, ahol a bölcs fa élt. Odaértem hozzá, és ő egyből felismert.
- Sesshmaru úrfi… Már vártalak…
Szegény fején egy tábla díszelgett, rajta csak ennyi állt: Sesshomarunak. Alatta egy kard lógott.
- Ideje, hogy megkapd az örökséged, úrfi. Megtennéd, hogy leveszed a fejemről? – mondta a fa, és kicsit nyöszörgött.
- Persze… - vettem le róla a táblát és a kardot.
- Az ott a Tensaiga – magyarázta az öreg – Apád egy agyarából készült Totosai kovácsmester által. Túlvilági kard. Másnéven gyógyítókardnak is hívják, mert képes egy csapásra 100 embert visszahozni az életbe.
- És mi hasznomra van ez a kard? Nem tudok vele ölni…
- Apád hagyta rám, hogy adjam neked. Többet nem tudok…
- Köszönöm… - dugtam övembe a kardot – most, ha nem bánod, elbúcsúznék apámtól…
- Sajnálom…
- Én is… - fordítottam hátat, hogy ne lássa gyengeségem – Sayonara!
Visszamentem a romokhoz, de apám holtteste már nem volt ott. Levitték az alvilágba, végső nyughelyére…
- Viszlát, apám… - mondtam magam elé, és egy füstölő után ástam a romok közül, amit meggyujthatok…
- Legalább ennyit hadd tegyek érte – gondoltam.
Találtam egyet, leszúrtam a földbe, és míg égett, elmondtam egy rövid imát, és ruhák után kezdtem kutatni… Megtaláltam pár ruhadarabom, amit felölthetek rongyaim helyett. A tóhoz mentem ezek után, hogy megmosdjak, és úgy öltözzek fel. A vizet vörösre festette vérem, sóssá tették könnyeim. Öltözés közben elhatároztam, hogy közlöm Inuyashával, mi történt apánkkal, és egyúttal jól beolvasok neki…
Szimatolni kezdtem jól ismert szaga után, és nemsoká szagot fogtam. Elindultam, fogalmazva mondandómat magamban, egyre csak visszafojtva könnyeimet.
Egy erdőbe értem, emberfalvakhoz közel. Orrom azt súgta, öcsém itt lesz valahol. Megláttam egy nagy fát, mi magasan kitűnt a többi közül. Megismertem. Azt mondták róla, hogy szent fa, és amelyik szellemet odaszögezik törzséhez, annak teste sosem porlad el, örökre ott marad… fogságban…
Megérzésemet követve odamentem annak tövéhez. Megtorpantam mentemben, és elbújtam a fák mögé. Inuyasha a földön feküdt, testét sebek borították, hatalmas szellemek járkáltak körülötte. Nem hagyhattam, hogy megöljék… Ostorcsapással végeztem velük, majd megálltam Inuyasha öcsém előtt. Tudtam, hogy ő már a saját útját járja, mit sem törődik családjával…. Aztán nyöszörgést hallottam a bokrok mögül. Két ember jött elő onnan.
- Köszönjük nektek…- dadogták halkan, majd elfutottak.
Hát ezért hagyott ott minket? Hogy halandókat mentsen? Ilyen keveset érne neki apánk élete, és ilyen sokat egy halandóé? Dühömben nem is tudtam, mit csináljak… Öljem meg, vagy hagyjam magára? Megölni? De hisz mégis az öcsém…És én még mindig, mint öcsémet, szeretem… Nem tudom megölni… Most nem…
Egy ideig ott időztem, majd otthagytam azt a helyet, és kóborolni kezdtem. Gyászos hangulat kerített hatalmába. Bánatos és dühös is voltam egyszerre. Ölni tudtam volna, de nem volt erőm hozzá…
Ez volt életem legszomorúbb napja. Mindenkit elvesztettem… Apámat… Inuyashát… Anyám már rég halott volt… Nem volt senkim az égvilágon…
Napnyugta felé egy szakadékhoz vitt a lábam. Azt súgta, ugorjak, az lesz a legjobb… De csak néztem a mélységet…
- Nem ugorhatok! Teljesítenem kell apám végakaratát, ha az egész életemet is tölti be! Kiírtok mindenkit, aki az utamba mer állni, és én leszek a nyugati tartomány ura! Ha egyedül is, de az leszek! Csak a nyápicok ugornának! Nincs szükségem senkire!!!
De igenis, hogy van… Apámra, Inuyashára… Valakire, akit szeretek, és aki mellettem van… De elhatároztam magam… Egyedül is menni fog! Igen, egyszer mindenki retteg majd tőlem, és Sesshomaru nagyúrnak hív majd! Igen! Ez tetszik…
Nincs hová mennem… Kint alszom… A naplóm a ruháim közt volt, úgyhogy megmenekítettem… Már évek óta nem írtam bele… Ahogy visszaolvasom a régi bejegyzéseket, rám jön a sírógörcs… Milyen boldogok voltunk… El sem hiszem, hogy most már ez sosem lehet többé így…
Még egy szó az öcsémről: Bár mélyen megvetem azért, amit tett, én akkoris örökké öcsémként fogom szeretni, habár ezt titkolom majd előle, és lehet, hogy egy napon meg kell, hogy öljem őt… Ez még egy nehéz döntés, amit egyedül kell meghoznom…
Fáradt vagyok… Alszom egyet, és remélem, ma már nem támadnak rám… Becsukom tehát naplóm könnycseppektől nedves oldalait, és nyugodt éjjelt kívánok… magamnak is…
**
|