Útinaplóm
By Kanako 2005.11.09. 13:55
Útinaplóm
(5. rész)
Csillaghullás éve, hetedik szakasz
Ijesztőnek tűnhet, hogy ennyire előreszaladt a dátum, nem igaz? Az előző év elég rövid volt, csupán öt szakaszból állt… Aztán hullott le az első csillag… Azóta ez már hétszer történt meg, ezért hetedik szakaszt írunk… De ez most nem olyan lényeges…
*
Beleőrülök, hogy arra riadok fel álmomból, hogy halálfélelem és gyászérzés fog el! Ez már túlzás! Az utóbbi időben mégkevesebbet alszom, mint szoktam… Volt már olyan, hogy meneteltem, aztán egyszercsak összecsuklottam a kimerültségtől… Mily megalázó! Még jó, hogy nincs útitársam! Na jó… Aun… De ő „közlekedési eszköznek” számít… Véget kell vetnem ennek!
Múltkor, például, azt láttam álmomban, hogy két férfi harcol. Az egyik nem volt felnőtt ugyan, de nem hagyta magát. A másik bevetett egy ismerős támadást: az energiaostort. Az ÉN támadásomat! Arra használta, hogy elesésre késztesse a másikat. Így is történt. Ezután puszta kézzel esett neki, és… felfalta! Egy újabb rejtély, mit meg kell, hogy fejtsek…
Az volt a legrosszabb, hogy ezen álom visszatérő volt. Mindig, mikor alvásra szántam magam, ezt láttam… Újra… és újra… és újra…
- Ennek vége kell, hogy legyen! – Ébredtem fel aztán egyik reggel, és számtalan dolog jutott eszembe… Leginkább kérdések… Mint az, hogy: Mit jelentett ez az álom? Vagy az, hogy: Honnan jönnek a rémálmaim?
Az utóbbi kérdésen sokat gondolkoztam… Azután rájöttem! A szívem az oka! Ha nem gyötörne a rajta lévő hatalmas hasadás, talán nyugodtabbak lennének éjszakáim… De ez a mélységes árok sosem tűntethető el onnan… Örökre ottmarad, és emlékeztet keserű múltamra… Egyszerűen nem tudok beletörődni! Döntöttem! Lemondok a szívemről!
Hallottam egy szellemről, aki a Nagy Vulkánon lakik. Állítólag ért az ilyen gondok orvoslásához… Úgy határoztam, elmegyek oda… Végül is, mit veszthetek?
**
Elindultam hát Aun hátán a Nagy Vulkán legtetejére. Ott, ahol gyilkoló a forróság, és fojtogató gőzök terjengenek… Legalábbis az embereknek! Egy magamfajta nyugodtan eléldegélhetne itt! Hih!
Leszálltam a sárkányról, majd szertenéztem a láthatáron. Ügyes ez a szellem! Alig láttam meg, hogy a kráter szélébe egy kicsiny mélyedés van vésve: a bejárat. Odasiettem tehát, bekukkantottam, aztán be is estem, én, balga! Szóval, bent voltam…
Egy egész kis lakosztály volt odalenn, egy nő állt egy ablaknak szánt vájat mellett, ami a hömpölygő magmára tekintett a vulkán mélyén.
- Üdvözöllek szerény hajlékomban, Sesshomaru-sama. – Szólított meg anélkül, hogy rámnézett volna egyáltalán.
- Te vagy az, aki…?
- Én vagyok, akit keresel, valóban. – Vágott szavamba… Mintha előre tudta volna, hogy mit akartam kérdezni… Különös…
- És azt is tudod, miért vagyok itt? – Váltottam méltóságteljes hangnembe.
- Tudom jól, ifjú nagyúr. Azért vagy itt, mert gyötörnek az érzéseid, nem tudod, mi történik veled, és a szívedet okolod ezekért…
- És igazam van?
- Valóban nagy seb tátong a szíveden… - Fordult mostmár felém, éjfekete haját a háta mögé dobva – És tényleg ez okozza a káosz benned… De főleg az rejtély számodra, hogy ki is vagy te valójában?
- Mit beszélsz? Jól tudom, ki vagyok. Én…
- Nem ismered magad.
- De…
- És van még valami, ami aggaszt, igaz?
- Eh… Igen. Van egy visszatérő álmom… De… Honnan tudod, hogy mit akarok mondani?
A különös asszony nevetett, majd ezen szavakat intézte hozzám:
- Belelátok a szívedbe… Látom minden gondolatod és emléked… Mindent az égvilágon…
- Mostmár értem. És tudnál rajtam segíteni?
- Lehetővé teszem, hogy beleláthass önmagadba… Hogy a saját bőrödön tapasztald, mi történik veled odabent…
- Hogy érted ezt? És mi lesz az álmommal? – Türelmetlenkedtem.
- Türelem, ifjú úr. Idővel rájössz magad is, hidd el… - Mosolygott, majd mutató- és középső ujját a mellkasomra helyezte, összeráncolt homlok kíséretében lecsukta a szemeit… Ez az utolsó, amit láttam… Nyugalom! Nem haltam meg, különben nem írhatnék most!
Úgy éreztem, mintha zuhannék egyre csak lefelé a semmibe… Aztán végül földet értem. Körülöttem minden fekete volt. Majd egyszercsak felgyulladt egy apró fénypont a távolban. Rohantam, hogy elérjem azt, sebesebben, mint valaha. Mintha itt gyorsabb lennék, ezen a helyen…
Beértem a fénybe, és úgy tűnt, egy új világ tárult elém. Megálltam. Egy kertben álltam, ami túl ismerős is volt… Hirtelen egy labda gurult a lábaim elé. Felvettem, vizsgálgattam.
- Ismerős…
Apró, gyors lépteket hallottam. Egy kisfiú állt előttem. Nem hittem a szememnek… Inuyasha volt az! Még nagyon kicsi volt, alig ért a térdemig. Felém nyújtotta két kis kezét.
- Bátó! Add ide a labdámat! – Kérlelt.
Ez úgy látszik, valami varázsszó volt… Fordult velem a világ, és mire abbahagyta, olyan kicsi voltam én is, mint amekkora voltam, mikor öcsikém ekkora volt még csak.
- Tessék… - Nyújtottam oda megszeppenve. Megláttam önmagam két kicsi kezét, megrémültem, de nem szóltam semmit.
- Kötönöm! – Mosolygott rám, adott egy halvány kis puszit az arcomra, majd elszaladt.
Kővé dermedve álltam ott egy ideig… Mi lehet ez a hely?
Robbanást hallottam. Macskák, pandák és más szellemek közeledtek. Újra láttam apámat meghalni… Elfutottam… Nem tudtam elviselni ismét… Megszakad a szívem… A semmiből hallottam egy furcsa hangot… Mint a nyílpuskáé…
Futottam, amerre a lábaim vittek… Ismét öcsémet láttam… De ezúttal a goshinbokun lógott, nyílvesszővel mellében. Mégegyszer az a hang… Mégegy könnycsepp…
Fordult egyet a világ, aztán vízben találtam magam… Úsztam akárhogy is, egy örvény egyre csak a közepe felé sodort engem. Rettenetesen féltem… Becsuktam szemeimet…
Kinyitottam újra, és egy egész más helyen találtam magam. Egy tisztáson voltam. Lágy fuvallat kuszálta szét hajszálaimat. Aztán szagot fogtam… Az övé volt! Kétségtelenül… Abba az irányba tekintettem, és… megláttam. Ott ült a sűrű fűben. Engem látva felállt, odafutott hozzám.
- Miya… - Suttogtam. Nem hittem, hogy valaha is kiejtem mégegyszer ezt a nevet…
- Sesshomaru… - Mondta édes hangján, és megölelt.
Szorosan magamhoz szorítottam, öleltem, ahogy még soha.
- Szeretlek… - Mondtam akaratlanul is.
De már nem szólalt meg. Hirtelen kihűlt egész teste.
- Miya?
Eleresztettem, megnéztem, mi baja. Amit akkor láttam, volt a legborzasztóbb látvány a számomra… Halott volt… A karjaimban halt meg! Testén egy hatalmas lyuk, és… Megnéztem a kezemet… Véres volt… Én öltem meg? Miattam halott? Ó, mit tettem?
Térdre estem ott helyben, ölemben kedvesem holttestével. Azután fellángolt a környék, egy csatateret láttam… A tájat hullák borították, szétszórt fegyverek, amelyeket felemésztett a tűz… Felismertem pár élettelent… Gordont… Novourit… Jakerut… Még Kahn is ott feküdt!
- NEEE!
Megígértem, hogy nem teszem, de sírva fakadtam… Ezután már öt lövést hallottam! El akartam pusztulni! Futottam, bele a tűzbe… De halál helyett egy újabb helyre kerültem…
Sötét volt… Fáklyák égtek - azt hiszem - falhoz erősítve, kék lánggal. Egy folyosó volt talán… Felálltam, mivel elestem valahogy megint, és elindultam a vérfagyasztó látványt nyújtó folyosón. Sokáig mentem… Mintha nem szakadna vége soha! Aztán rájöttem, hogy körbe megyek! Alaposan végignéztem mindent, hátha van valahol egy rejtett bejárat… Megálltam a fáklyáknál, megfogtam egyet… Elfordítottam…
- Nem történt semmi! - gondoltam.
De aztán… Kinyílt alattam egy csapóajtó, és újra zuhantam. De most rövidebb ideig…
Egy hideg helyre kerültem. Egy nagy teremnek látszott, enyhén megvilágítva. Egy fiú volt ott kifeszítve egy nagy korongszerűségre, mellében már jónéhány nyílvessző éktelenkedett. Egy férfit is láttam, aki egy nyílpuskával célzott az ifjúra éppen. Hirtelen felém villant a tekintete, szemei vörösen izzottak. Belelőtt egy utolsót a fiúba, majd felém suhant. Olyan gyorsan, hogy azt sem tudtam, merre nézzek ijedtemben. Egyenest középtájon rúgott aztán, megragadott, és bevetett egy sötét ketrecbe. Jól bevágtam a fejemet és hátamat a rácsokba… Csak feküdtem ott kínok közt…
A férfi addig tovább lyuggatta nyilaival a fiú testét. Mikor az felkiáltott, abbahagyta gúnyosan felnevetve, leszedte a korongról, s úgy, ahogy volt, behajította mellém. Előhúzott egy jó nagy kulcsot ingjéből, és ránkzárta a ketrec ajtaját. Megláttam az arcát… Én voltam az… Aki leszek pár év múlva, talán… Alattomosan vigyorgott, forgatta ujja körül a kulcsot, a fiú arcába köpött egy nagyot, majd kiment egy kapun, ami parancsára nyílott meg előtte.
- Én lennék az ott? Hol vagyok? Álom talán?
- Hogy… kh… kh… Hogy érted, hogy te? – Nyöszörgött a fiú, próbálva felkelni. A nyilak feszítették mellkasát rendesen, csak úgy ömlött testéből a vér…
- Miért lőtt meg téged az a szellem?
- Nem értheted… Ő én vagyok…
- MICSODA? – Döbbentem meg – Te? De hogyan?
A fiúnak végre sikerült felülnie. Szemembe nézett. Úgy nézett ki, mint én! Minden egyes vonásunk egyezett! Még a régi ruháimat hordta, de miért?
- Hogy kerülsz ide? – Kérdezte.
- Nem tudom. Egy boszorkány idehozott, mondván, hogy lehetővé teszi önmagam megismerését…
- Szóval te…? Te a testem vagy?
- Mi?
- Az a férfi ott a kegyetlenség, ami benned lakik. Én vagyok… A szíved…
- Te? Te lennél a szívem?
- Igen… A Kegyetlenség nap, mint nap kínoz és gyengít engem…
- Mitől lehet vége?
- Sosincs… vége… - Elvesztette eszméletét.
Visszajött az a férfi, kirántott a ketrecből, és magával vitt.
- Hová viszel, Kegyetlenség?
- Szóval tudod a nevem… - Szólalt meg torzított hangján – Eltávolítalak innen… Nincs itt semmi keresnivalód.
- Mégis mit akarsz tenni? Én te vagyok! Nem ölhetsz meg… - Gúnyoltam.
Erre ő felemelt arca elé. Ridegen, mereven bámult az arcomba.
- Ne vedd olyan biztosra… Elvégre én kínozlak. - mondta – Akármikor megölhetnélek, öcsi! De inkább élvezem, ahogyan szenvedsz!
Harsányan vihogni kezdett:
- Csak én létezem… A fiú meghalt… Az enyém vagy! AZ ENYÉM!
- Hagyd abba! – Hallottam azt a hangot… Muzsika volt fülemnek, és ráadásul megmentett!
- Ki a…? – Kezdte Kegyetlenség, de egy penge kettészelte. Az övé volt… Megmentett!
- Ezt még megbánod! – Tűnt el a kegyetlen énem.
A földre esve valóban őt láttam. Csak egy pillanatig, aztán eltűnt végleg.
- Nem! Nem fogom hagyni! Én Sesshomaru vagyok! Nem kerekedhet fölém senki!
A Nagy Vulkánban voltam ismét. A nő érdeklődve fordult felém székéről:
- Sikerrel jártál?
- Azt hiszem… Megtudtam, mi történik bennem…
- És az álmod?
- Igazad volt. Rájöttem. A két férfi az én két felem: a szívem és a gonosz, kegyetlen lelkem. Állandó harc dúl köztük…
- Gratulálok! Kiderítetted… Van olyan, aki nem tér vissza soha többé… Te szerencsés vagy!
- Mondhattad volna előbb is…
- És most mit tervezel?
- Megpróbálok egyezkedni. Mindkét felem összhangba kell, hogy kerüljön. Nem gyötörhetem magam a múlton, különbem elgyengülök… Új lappal kell indulnom…
- Én sem tanácsolhattam volna jobbat! Eszes úr lesz belőled. Csak egyet mondj meg…
- Mi az, amit TE nem tudhatsz?
- Hogyan menekültél meg? Nem értem…
- Ezt… Egy különleges betegségnek tulajdonítom…
- És pedig? Miféle betegség?
- Sajnálom, de nem mondhatom meg. Nem gyötörhetem magam a múlton…
- Kár…
- Azért köszönöm…
- Nekem ne köszönd! Te voltál, ki megoldottad a problémát!
- Ha így látod…
Elmentem azután onnan, Aun segítségével, persze… Tanulságos nap volt…
***
Igyekeznem kell összhangba hozni magam. Nyugodtnak kell lennem, kiegyensúlyozottnak, ne túl érzelgősnek, de értelmetlenül se gyilkoljak… Kulcs: koncentráció, higgadtság, elmélkedés és ALVÁS!!! Szigorúan! Csak akkor, ha nem veszi észre senki, akkor ne leszek sebezhető… Igen… Ezt kell tennem…
|