Útinaplóm

(3. rész)

  Béke éve, tizenkilencedik szakasz

 Mint az évjáratból is látszik, nem történt semmi érdekes… Ezt a sok szakaszt is csupán végigbolyongtam… Meglátogattam néha öcsémet, aki még mindig a goshinbokun lógott csendesen. Mindig csak álltam ott… Egyszer hiányoltam, másszor megöltem volna… Mi történik velem? Tényleg megölném?

- Igen, megölnéd, mert neki köszönhetsz sok keservet, elfelejtetted?

- Nem… De… De ő mégis csak az…

- Miket beszélsz?! Hallgass rám! Öld meg! Öld meg!

- NEM AKAROM!!!

Agh… Már megint vitatkozom önmagammal… Eléggé hasadt személyiség vált belőlem, mi tagadás. Ideje ebből a személyiségből egyetlen egyet összerakni, úgy hiszem. Egy olyat, ami nem törik meg. Egy olyat, ami erős, kitartó, rideg és kegyetlen! Olyant, akit nem lehet csak úgy félresöpörni, és romba dönteni az életét! Egy rettenthetetlen nagyurat… Aki természetesen én leszek! De… Ezzel lesz egy kis gond… Miért? Figyelem, mert leírom!

*

 Aunt otthagytam egy tisztáson és elmentem barangolni. Megtehettem, mert hallgat rám, és rögvest jön, amint szólok neki. Ügyes fiú… Jól jön, ha már félálomban mendegélek az erdőben… Csak felülök rá, és már megyünk is… Hih!

 Szép reggel volt… Élveztem a napfényt, ahogy rám süt és a gyenge szellőt, ami megrezegtette hajszálaimat. Egy pillanatig megálltam, hogy beleszippantsak a levegőbe. Aztán jött egy újabb látomásom… Egy délibáb…

 Ez mostanában elég gyakran fordul elő velem, ki tudja, miért. Ez olyan, mintha kivennének ebből a világból, és egy másik, teljesen külön dimenzióba helyeznének. Nagyon furcsa. Az első látomásom az volt, mikor a múltban meghalt anyám. Ezt nem láthattam ténylegesen, mert még nagyon kicsi voltam. De ez a délibábszerű valami megmutatta, hogy is történt… Szörnyű volt… Mintha belőlem vágtak volna ki egy darabot… Egy-kettő ilyen éber álom volt apámról, és elég sok volt az öcsémmel kapcsolatos. De a legtöbben egyetlen személy szerepelt… Sejteni lehet, ki az, mert mindig róla beszélek… Egyfolytában… Éjjel-nappal… Mindig megjelenik, rám nevet, majd átölel… Mindegyik így kezdődik… Aztán vagy megcsókol… Vagy megteszi azt, amire a legjobban vágytam mindigis…

 Hé! Én is csak egy fiú vagyok! Kutya fiú, de fiú!

 Aztán volt, hogy lezuhan egy szakadékba és nem menthetem ki… És az, amikor a karjaimban hal meg… Utóbbi volt legtöbbször… Sajnos…

 Na, most is egy látomás vett hatalmába, és lent termettem a holtak birodalmában. Zuhantam jó ideig, aztán egy fura madár hátára pottyantam. Furcsa volt, mert a madár teste csupán csontból és néhány bőrcafatból állt. Gusztusos… Na de nem számított, mert így legalább nem estem le a mélységbe. Próbáltam körberepülni egy kicsit, de nem nagyon láttam, mert sötét is volt és sűrű köd takarta el látásomat.

 A lökött szárnyas aztán csak úgy ledobott magáról és ismét estem, de nem sokáig. Egy nagy csontfelületen landoltam nem túl fájdalommentesen. Felálltam aztán, fájlalva egy kicsit a derekamat, majd körbenéztem. Magasan voltam, alattam halott növények, hegyes sziklák és rengeteg csont veszett bele a halál ködjébe.  Aztán a lábam alá vetettem egy pillantást. Megfagyott bennem a vér…

 Apám koponyáján álldogáltam ott reszkető lábakkal.

- Le akarok menni, de azonnal! – Kiabáltam a nagy semminek. De egy olyan fura madár odajött szavamra, én meg szép óvatosan ráültem, nehogy megint ledobjon.

 Messzebb repültem. Megszemléltem apám hatalmas testét, amiből már csak csont maradt és a páncél, amit utoljára viselt.

- Szóval ez lenne a végső nyughelyed, apám? Ez a szánalmas gödör, ahol csúfok csúfjára éktelenkedsz? Milyen szánalmas…

 Ekkor feltámadt bennem az a féktelen düh, amit Izayoi iránt és azok iránt éreztem, akik miatt hatalmas apám így végezte. Tudniillik, rájöttem, hogy Izayoi miatt ért minket támadás! Ő hozta a nyakunkra az összes szerencsétlenséget! Ez megbocsájthatatlan!

 Minden az emberek hibája! Az is, hogy apámat így kell, lássam, és az is, hogy Inuyasha egy fához van szögezve. Megkeserítik az életet! És még kérdezik, hogy miért nem élhet szellem és ember békében egymással! Hát ezért!

 A szájrészhez repültem ez után a dühkitörésem után, és beugrottam. Keresztülmenvén a gyomorrész következett, aminek - apám méretét tekintvén - eléggé alant volt az alja.

 Leugrottam a lent lévő csonthalmazra nagy csörömpöléssel. Aztán észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Állt ott ugyanis egy férfi egy kis emelvény előtt, amibe egy kard volt beleszúrva. Közelebb akartam menni, de elestem valamiben, és nagy zajosan orra estem… Mily szégyenletes…

- Most biztosan észrevett… Nagy bajban vagyok… - Motyogtam magamban elnézvén a férfit. De az nem vett észre a nagy zaj ellenére.

- Tessaiga… Engem illetsz. – Mondta az idegen nézvén a kardot.

- Tessaiga? – Tűnődtem el.

 Felkeltem a földről és közelebb merészkedtem az ott állóhoz. Már ott álltam mellette, de ő mégsem vett tudomást rólam. Nyúlt kezével, hogy kihúzza a kardot. Meg akartam állítani. Csak nem hagyom, hogy valami jött-ment idegen kifossza apám sírját! De amint megfogtam volna a kinyújtott kart, egyszerűen átsiklott rajta a kezem.

- Kísértet lennék?

 A férfi megfogta a kard markolatát, mire az nagy szikrákat bocsájtott ki. Ezután a sokkolt eleresztette a kardot, és oldalához húzta a karját. Majd hirtelen rámnézett. Amit akkor láttam, azt nem akartam elhinni. Az a férfi én voltam! Úgy fogok kinézni, miután nőttem egy darabot. Hih! De mit akarhatok egy olyan ócska karddal, mint az ott?

 De mielőtt erre indokot kereshettem volna, jövőbeli énem megragadott a nyakamnál, és felemelt. Hevesen kalimpáltam a levegőben lógó lábaimmal, és fulladoztam saját szorításomtól. Támadóm szeme vörös lett, és szája mosolyra görbült. Egy gonosz, alávaló mosolyra.

- E… Eressz el…

- Ideje, hogy meghalj, kisfiú. Ezentúl csak én létezem! – Harsant fel a férfi és még jobban megszorongatott.

 Felkiáltottam. Kinyitottam a szemem, és újra ott álltam a tisztás közepén.

- Mi volt ez? Egy újabb rejtvény? – Kérdeztem magamtól, de sajnos nem kaptam választ. Továbbmentem… Egy erdőbe jutottam, ott mentem keresztül.

 Az erdő közepén megláttam egy lányt, akinek a lába beszorult egy farönk alá. Halandó levén nem tudta megemelni, és senki nem volt ott, hogy segítsen rajta. Már messziről észrevett engem, és megkönnyebbülten felém kiáltott:

- Uram! Kérem, segítsen rajtam! Beszorultam és nem tudok kijönni!

 Közelebbmentem, odaálltam elé. A lány boldog mosolyát nemsokára rémület váltotta fel.

- Mi vagy te? – Kérdezte rémülten.

- Egy szellem. Kifogásod van ellene?

- Menj innen! – Ordítozott – Nem kell egy szellem segítsége! Tűnj innen, te szörnyeteg!

 Még soha senki nem hívott szörnyetegnek. Nem igazán tudtam, hogy ezt most dicséretnek vagy sértésnek vegyem. Aztán egy hang megszólalt bennem.

- Öld meg! Csak egy halandó. Meg sem érdemli az életet. Öld meg!

 Összezavarodtam. Mit tegyek? Segítsek neki? Akkor úgy viselkednék, mint aki egyenrangú vele. Szégyenletes és szánalmas. És ha megölöm? Kegyetlen gyilkos lennék, aki még a védtelent is megöli.

- Augh! A lábam… - Nyöszörgött a beszorult.

- Ne izgulj. Megszabadítalak szenvedéseidtől.

- Mit akarsz csi… ? – De mielőtt befejezhette volna, éles karmaim hussantak át gyenge nyakán. Rémült arca lehullott a földre lemészárolt fejével együtt.

- Tehát kegyetlen gyilkos lennék? Mit tettem?

 Összeestem, és görcsösen fejemhez kaptam. Agyamat elborította a fájdalom. Majd széthasadt a fejem, nem tudom, mitől. Egyre csak kínzott az a hang…

- Ezentúl csak én létezem… Ezentúl csak én létezem…

- HAGYD ABBA! MIT AKARSZ TŐLEM? – Ordítottam fel. Aztán futásba kezdtem. Rohantam, ahogy csak a lábaim bírták, be a sűrű erdőbe. Az erdőn keresztül aztán ki egy tisztásra, egy úton végig, berontván egy faluba. Ott lelassult tempóm, nagy nehezen felnyitottam szemeimet. Homályos volt látásom, könnyeim folytak a fájdalomtól. Hevesen lihegtem, majd tántorogni kezdtem be a faluba. Az ottani emberek egy része odajött hozzám, mások felismerték szellem mivoltomat, és futva távoztak el a közelemből. Akik a közelemben voltak egyre csak azt kérdezték, hogy:

- Hé, ifjú! Jól vagy?

Vagy azt, hogy:

- Mi történt veled?

Feleltem volna, de nem tudtam. Vagy azért, mert én sem tudtam, mi történik, vagy, mert valami nem engedett megszólalni.

- Ne szólj hozzájuk! Csak szánalmas halandók. Végezz velük nyugodt szívvel…  - Csábított egy hang belülről. Megint rámtört a fejgörcs, és ordítozva rogytam össze. Az emberek aggódva hajoltak le hozzám. De aggódásuk csak rontott a helyzeten. Nem bírtam irányítani magam…

 Ellöktem mindenkit magamtól, két ujjam végén megjelent a fényostor, egyik leghatásosabb fegyverem. Körkörösen lóbáltam vele vadul, össze-vissza. Aki még egy pillanattal ezelőtt élt, az sok száz darabban hullott a földre.

 Látván ezt, közeli banditák jöttek arra.

- Hé, főnök! Úgy látszik, elkéstünk. – Vélte az egyik.

- Ugyan már! Csak valaki elvégezte a nehezét. A zsákmány úgyis a miénk lesz! Ez csak egyetlen kis kölyök… - Mondta a főnöknek szólított halandó férfi.

Én? KÖLYÖK? Micsoda arcátlanság! Ez a legnagyobb sértés a magamfajta növésben lévő ifjúnak!

 Megfordultam. Éreztem, hogy ereimben forr a vér, és kínoz az ölésvágy. Vérvörösen izzott a szemem, és morogni kezdtem, mint egy véreb.

- Ez… Ez egy szellem! – Riadt fel egy koszos banditafajzat.

- Nem számít! Öljétek meg! – Adta ki a vezető a parancsot.

 A csürhe dühöngve megsarkalta lovaikat, egyenesen felém vágtatott mind kihúzott karddal. Kiáltásuk fülsüketítően harsogott a fülemben.

- Megölni!

 Erre aztán sikerült rendesen feldühödnöm. Kiéleződtek karmaim, szám tajtékozott. Mire körbevettek, már hullottak is szét. Körbe-körbe kergettem őket. Ijedten rohantak előlem, miközben én csak nevettem rajtuk.

- Szánalmas halandók! Mind meghaltok!

- Kegyelmezz, kérlek!

- Kérlek, hagyd meg az életünk! – Könyörögtek, látván, hogyan mészárolom társaikat.

- Miért tenném? PUSZTULJ, EMBER!

Emeltem karomat, hogy lecsapjak rá. Térdre borultak előttem, kegyelemért könyörögve. Ez engem nem nagyon izgatott. Ahogy ott térdre rogyott helyzetben voltak, úgy adtam nekik a kegyelemdöfést. Mint egy vérengző vadállat, felnevettem, majd széttépkedtem a holttesteket.

 Aztán térdreestem… Felébredtem vérszomjamból, egyre csak véres karmaimat bámultam.

- Egy vadállat vagyok… - motyogtam – Ha ezt látta volna… Gyűlölne… GYŰLÖLNE!

 Sírni kezdtem… Könnyeim keveredtek a testemet borító vérrel, mely patakokban csurgott rólam.

- Nem ez vagyok! Nem vagyok olyan, aki ok nélkül gyilkol! Nem akarok ez lenni! EGY VESZETT KUTYA!

 Nem sokkal később feltápászkodtam onnan, és víz után szaglásztam. Csak nem fogok csurom véresen, emberszagúan járni a környéket!

 Elindultam, le egy folyópartra. Láttam, hogy a nap már lemenőben van.

- Tovább tartott, mint ahogy emlékszem… - Jegyeztem meg.

 Letépkedtem ruháimat aztán vízbe vetettem magam. Kapkodva vakartam le magamról a vért és a piszkot. Már vörös volt a bőröm, de a vérszag csak nem akart lejönni rólam. Tűnődni kezdtem. Mintha már történt volna ilyesmi velem… Akkor mit csináltam?

 Aztán eszembe jutott, hogy egyszer már elkapott a veszettség… Akkor kedvesem segített rajtam. Most nem veszett voltam, csupán dühös és zavarodott. Akkor is meg kellett mosdjak…

 Kikecmeregtem a vízből, és mentalevelet kerestem. Találtam is. Szerencsére, ott nőtt egy mentabokor a környéken. Arról letépkedtem két marék levelet, és bőrömbe dörzsöltem. Aztán lemostam immár zöld, mentaszagú testemet. Azután persze már nem voltam zöld, de a mentaszag elnyomta a vérszagot, és részlegesen le is tisztította azt rólam. Hatásos módszer…

 Füttyentettem, és Aun már el is suhant mellettem, majd mikor észrevette, hogy mellérepült, visszafordult, és odajött mellém. Megszaglászott, és krákogni kezdett.

- Tudom, öreg fiú, tudom… Kissé erős, de jobb, mint a vér.

A sárkány érdeklődve nézett rám, forgatta egyik fejét erre, másik fejét arra. Elmosolyodtam ezen.

- Nem kell, hogy megértsd…

 Kerestünk egy jó helyet alvásra… Ma aludnom kell… Már jópár napja virrasztok… Főleg most, hogy jól kitomboltam magam, rámférne egy kis pihenés.

**

 Átöltöztem utolsó ép ruhámba és leheveredtem a földre. Azóta is fekszem, írom ezt a pár… eh… oldalt… Hát, nem ennyit szántam azért… Elfecsegtem, úgymond az időt rendesen… De ki bánja? Hisz senki sem olvassa! Hála az égnek! Ha elolvasná bárki is, kitekerem a nyakát, és megrágcsálom a gerincét!

 Gondolkoztam… Nem leszek se emberek segítője, sem vérengző fenevad… Olyan középtájék leszek, ami talán egy kicsit a gyilkos felé billen. Pont ilyen egy rettenthetetlen úr. Bölcsen dönt, tájékozott, van modora, és higgadt… Na jó, a higgadtságon még csiszolnom kell… Annyi időm van rá, amennyit csak szánok magamnak… Senki sem siettet! Hih!

 Olyan akarok lenni, aki bárkit legyőz, és bárkit megöl, akit csak érettnek lát rá, szemrebbenés nélkül… Igen… Egy hatalmas úr!

 Eszembe jutott még valami… Az a Tessaiga nevű kard… Emlékszem, hogy apám kovácsoltatta, az én haszontalan kardommal együtt. De… Azt Inuyashának szánta… Mi van, ha az a kard pedig pont ennek ellentéte? Egy pusztító fegyver! Azért kell majd a felnőtt énemnek… Tehát nekem is kell… Megszerzem! Megnöveli a hatalmam, és nemsokára tényleg rettenthetetlen leszek! De… Hogy jutok le az alvilágba? Ez a nagy kérdés… Ahogy most, az nem fog megtörténni mégegyszer… Majd rájövök… Nem sietek! Hih! De most alszom… Konban wa!